2010. február 17., szerda

Hárman párban - 2. fejezet

Hát... az elmúlt időszakban a jól ismert írói válság jelentkezett nálam, de remélhetőleg most már túl vagyok rajta és jóval sűrűbben fogom feltenni a fejezeteket. Azért remélem ez is tetszeni fog nektek. :)

A hátamat az ajtónak vetve csúsztam le a vérvörös padlóra. Lehunytam a szememet és megpróbáltam újra egyenletesen lélegezni, nem pedig úgy, mint aki már a sokadik kilométert futja megállás nélkül. Miután ez a művelet sikeresen befejeződött, elkezdtem a jól bevált tízig-számolást, pár másodpercnyi szünetet tartva a számok között, hogy bőven legyen időm megnyugodni, aztán tiszta fejjel átgondolni a helyzetet. A tízes kimondásánál úgy éreztem, mintha a szemeim leragadtak volna és még akkor sem mertem volna kinyitni őket, ha cserébe a világ összes kincsét nekem ígérik. A gyomrom viszont elégedetlenkedve korgott egy újabbat, jelezve, hogy szedjem össze minden bátorságomat és készítsem el végre a jól megérdemelt vacsoráját. Megadtam hát magam a késztetésnek és bizonytalanul szemléltem az egyre tágabbá váló látóteremet. Sehol egy csepp vér sem volt.

A "látomásom" után még inkább csodáltam a szobában látható színeket; nem akartam még egyszer azt látni, hogy az agyam öntörvényűleg átfesti a helyiségről alkotott képemet a vér hátborzongató vörös színével. Végighúztam az ujjbegyeimet a nappali fehér kanapéján, majd magam elé emelve a kezemet voltam csak hajlandó elhinni: csupán képzelődtem.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és elhessegetve a pihenés csábító gondolatát, visszamentem a szomszédoktól kapott szatyorért, aztán a konyha felé vettem az irányt. Letettem a pultra a csomagot és minden szekrénybe bekukkantottam, a főzéshez szükséges konyhai eszközöket keresve és egyúttal memorizálva is azok helyét.

Néhány perc múlva már türelmetlen mozdulatokkal vágtam a zöldségeket kis darabokra. A szeletelés elvégzése után beletettem őket egy fazékba, a többi hozzávalóval - a vízzel és a fűszerekkel - együtt.

Amikor a leves csendesen főni kezdett, felrohantam az emeletre, bementem a szobámba és leültem a számítógép elé. Úgy döntöttem, telefonálás helyett inkább e-mailt küldök az otthoniaknak, úgyhogy beléptem az egyik levelező rendszerbe és a megjelenő fehér lapot figyelve igyekeztem olyan mondatokat fogalmazni, amiket nem tudnak addig csűrni-csavarni, amíg ki nem jelenthetik, hogy rosszul érzem itt magam, aztán kötelességtudó szülők módjára hazavihetnének. Már csak az hiányozna! Amikor elképzeltem, hogy elveszik tőlem az évek alatt kiharcolt önállóságomat, gyorsan gépelni kezdtem a "Minden tökéletes" című levelemet.

Anyu, Apu,

gondolom, mostanra már tűkön ültök a várakozástól, hogy megtudjátok hogy érzem magam újdonsült lakhelyemen, Forksban. A válasz: remekül. Nemrég érkeztem meg és az első utam természetesen anyu régi otthonába vezetett - amit alig két órás itt tartózkodás után már a sajátomnak tekintek.

Teljes mértékben igazatok volt, hiszen ez a hely varázslatos! A nappali, a konyha, minden. A hálószobám pedig különösen elnyerte a tetszésemet. Habár még nem nagyon igazodok el ebben a házban, de idővel majd ezt is megszokom.

A szomszédok is igazán kedvesek. Segítőkészek voltak velem és biztosítottak róla, hogy ha bármi gondom lenne, ők állnak szolgálatomra.

A helyiekkel még nem volt alkalmam megismerkedni, mivel Forks olyan kihalt, hogy csak ritkán látni embert errefelé. Bár ennek valószínűleg az eső az oka, ami helyett én is inkább a benti meleget választom. Holnap viszont körülnézek egy kicsit a városban, hátha van valami látványosság a zuhogó esőn kívül is.

Mindent összevetve, jól vagyok és remélem, ezen a nyugodt környéken kipihenhetem magam és megszabadulhatok végre azoktól a szörnyű rémképektől és az azokkal együtt járó fejfájástól.

Rémkép. Fejfájás. Az egyik kezemmel megérintettem hasogató fejemet. A látomásom, az a rengeteg vér, a hirtelen tisztaság, most meg ez - szorítottam össze a szememet,amikor újabb éles fájdalmat éreztem. Ezek szerint az eddigi vízióim nem hogy elmúltak volna, inkább felerősödtek. Szuper. Mindegy, türelmesnek kell lennem, elvégre Rómát sem egy nap alatt építették... legalább most már tudom, mit kell tennem, ha ez újra előfordulna - tértem újra az íráshoz.

Azt hiszem, minden lényegeset elmondtam. Holnap ígérem, felhívlak titeket és hosszabban is beszélhetünk, de most túl kimerült vagyok, bocsánat.

Szeretlek titeket

Elizabeth

Rákattintottam a Küldés gombra és már rohantam is lefelé, mivel a levélírás kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem és nem akartam, hogy az ajándékba kapott hozzávalók kárba menjenek.

Szerencsére időben odaértem, levettem a fazekat a főzőlapról és elkezdtem megteríteni az asztalt, amíg az étel olyan hőmérsékletűre hűlt, amitől már nem égett le a nyelvem. Leültem az egyik székre, a számhoz emeltem az első kanál levest, és megfújtam. Isteni volt.

Miután megettem az egész tányérral, elmosogattam és visszamentem a szobámba. Megkerestem a pizsamámat, egy törülközőt és a neszesszeremet, majd a fürdőszobába mentem.

Ez a helyiség is legalább olyan szép volt, mint az összes többi. Az ajtóval szemben lévő kisebb ablaktól jobbra egy fehér zuhanyzó, balra pedig egy ugyanilyen színű szekrény állt, felette egy nagy tükörrel és polcokkal. A szekrény elé léptem, letettem rá a cuccaimat, majd levetkőztem és összehajtogatva leraktam a ruháimat az előbbiek mellé. A törülközőmet a zuhanyzó melletti tartóra akasztottam és beálltam a zuhanyrózsa alá. Amikor a forró vízcseppek elkezdtek gyors egymásutánban landolni a bőrömön, kérdések ezre vetült fel bennem az ittlétemmel kapcsolatban.

Lesz egyáltalán valami haszna annak, hogy idejöttem? El fognak tűnni azok a furcsa képek, amik már kicsi korom óta kínoznak? Ha ez megtörténik, mennyi időt kell rá várnom? Szóba fog velem állni bárki is? Ha nem, akkor boldogulok majd egyedül is? Jól fogom magam itt érezni? Nagyon fog hiányozni a családom? És a legfontosabb: el fogom tudni magam látni? Most, hogy ezekbe belegondoltam, az önállóság nem is tűnt olyan jó mókának... De szembe kellett néznem ezekkel a problémákkal, ha ezt az utat akartam járni. Márpedig ezt akartam.

Időközben végeztem a fürdéssel, úgyhogy elzártam a csapot és kiléptem a padlóra. Ráérősen megtörülköztem és felvettem a sortból és spagetti pántos pólóból álló pizsamámat. Elvégeztem a szokásos lefekvés előtti teendőimet, mint a fésülködés, fogmosás és átmentem a mosdóba. Bedobtam a mosógép melletti kosárba a szennyesemet és visszasétáltam a szobámba. A HIFI kijelzőjére pillantottam, ami kereken nyolc órát mutatott, úgyhogy leültem a számítógép elé és körülbelül tízig kattintgattam a honlapok között. Ellenőriztem az e-mailemet, majd a fennmaradó időt a tinik "súlyos" dilemmáinak olvasgatásával töltöttem.

Na jó, elismerem, voltak köztük érdekesek is... Annyi persze azért nem, hogy két óránál tovább ücsörögjek ott, anélkül, hogy erőtlenül a billentyűzetre ne dőlnék; úgyhogy inkább felálltam a székről és az ágyhoz vonszoltam magam. Bebújtam a rózsaszín virágmintás takaró alá - amit már akkor tudtam, hogy ki fogok cserélni, amikor először megláttam - és lehunytam a szememet. Elégedett voltam az eddigi eredményeimmel. Attól függetlenül, hogy nem vagyok egy félős kislány, sokkal nehezebb - és főleg kínosabb - első napra számítottam. Ha jobban belegondolok, túl egyszerű volt. Nem csináltam semmi galibát, nem sírtam el magam sehol és nem könyörögtem anyuéknak, hogy vigyenek haza. Oké, ez tizenkilenc éves létemre rettenetesen ciki lett volna, de akkor is. Mégiscsak most repültem át több országot teljesen egyedül.

A múlton viszont nem érdemes rágódni. Kizárólag a jelenre szabad koncentrálnom, ahhoz pedig, hogy az jól alakuljon, először is ki kell pihennem magam. Egészen az orromig húztam azt a ronda takarót és fejest ugrottam az álmok kristálytiszta tengerébe.

***

Reggel automatikusan a szemem elé emeltem az alkaromat, viszont amikor kikandikáltam alóla, nem vakított el a már jól megszokott napfény. Ami azt illeti, még csak egy apró sugarat sem láttam. Ehelyett sűrű köd lepte el a várost és az ég kékségét is sötét felhők takarták el. Hát... legalább már nem esik. Ez is több a semminél.

Nagyokat ásítva nyújtóztam ki, majd mezítláb lefelé lépkedtem a nappaliba vezető lépcsőn. Onnan a konyhába mentem, ahol aztán eszembe jutott, hogy még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy megérkeztem és a reggeli nem szokta magát csak úgy az asztalra varázsolni. Hiába, túlságosan is hozzászoktam az otthoni kényelemhez...

Ahhoz azonban semmi kedvem nem volt, hogy negyed órán keresztül a térképet bámuljam bolt után kutatva, aztán ott is ki tudja, mennyi időt töltsek el kajakereséssel. Ehhez most túl lusta voltam. Ehelyett visszamentem a szobámba, ahol az ágyam mellé dobott táskában kezdtem keresgélni. Kisvártatva rá is bukkantam egy termoszra és egy szendvicsre, amikkel a konyha felé vettem az irányt. Ott elővettem egy bögrét az egyik szekrényből, a termoszból teát töltöttem bele és azt kortyolgatva rágcsálni kezdtem az otthonról magammal hozott szalámis szendvicsemet.

Amint végeztem az evéssel, felkaptam magamra egy fekete szabadidő ruhát, a hajamat egyszerűen lófarokba költöttem és már mentem is lefelé a nappaliba. A dohányzóasztalon lévő MP3 lejátszót és a fülhallgatót a zsebembe süllyesztettem, felvettem a fehér tornacipőmet és kiléptem az utcára. Az idő meglepően kellemes volt, annak ellenére, hogy sokkal hidegebbre számítottam.

Azonban ahelyett, hogy a helyzet furcsaságán töprengtem volna, bedugtam a fülembe a fülhallgatót és addig kapcsolgattam a számok között, amíg a kijelző a Linkin Park - Papercut címet nem mutatta. Úgy döntöttem a szokásos reggeli futásomat itt sem fogom megszakítani és azt akartam, hogy a zene annyira elvonja a figyelmemet mindenről, hogy még a saját gondolataimat se halljam - a paranoiás énem ugyanis már megint aktív üzemmódba kapcsolt -; a Papercut pedig tökéletesen megfelelt erre a célra.

Közepes tempóval haladtam és nem törődtem azzal, hogy merre megyek; a hagyományos hasra ütésszerű módszert választottam az irányválasztásnál. Bár arról, hogy hogyan fogok hazatalálni, egyelőre fogalmam sem volt, de ez pillanatnyilag nem is érdekelt. Kiélveztem a jóleső fáradtságot, amit a futás okozott, a lágy szellőt és a tiszta levegő illatát. Mivel Forksban nem járt annyi autó, mint odahaza, a kipufogógáz kellemetlen szaga nem vegyült az éltető oxigénnel, így nagyobb örömmel is kezdtem neki az "edzésemnek".

A táj közben fokozatosan változott. A kicsi, egyhangú házak és a szürke utak helyét idővel átvette az erdő, égig érő, örökzöld fáival. A levelek még harmatosak voltak a tegnapi hosszan tartó esőtől, a föld azonban csak alig volt vizes, mivel a lombkoronák védelmet biztosítottak számára. Ezáltal fény is alig jutott be, főleg, hogy korán reggel egyébként sem sütött hét ágra a Nap.

Rávettem magam, hogy egyszer se pillantsak magam mögé, pedig rettenetesen szerettem volna. Nem mintha, ez bármit is segített volna, de jó lett volna tudni, hogy tényleg egy eszement gyilkos lohol-e utánam, vagy csak a félelem miatt hiszem azt. Mégsem fordultam hátra. Kizárólag az előttem lévő rést figyeltem, ahol a beszűrődő fény kiutat mutatott a sűrű erdőből.

Lelassítottam a lépteimet és néhány pillanat múlva olyasvalamit láttam meg, amitől Forks nagyot nőtt a szememben. Megállítottam a zenét, így tisztán hallottam,ahogy a hullámok a szirtnek verődnek és a madarak vidám csicseregnek aláfestésként. A tenger a távoli messzeségbe nyúlt és mi tagadás, nagyon hidegnek tűnt. Habár már többször volt szerencsém tengert látni, ez most mégis más volt. Meghitt és romantikus. Nem pedig tele emberekkel, akik egymás hegyén-hátán fekszenek, csakhogy mindenki tapinthassa a tengerpart puha homokját és érezhesse a Nap melegét. Persze az is lehet, hogy ez itt sincs másképp, csak még túl korán van - bár meglepődnék, ha kiderülne, hogy Forks valójában egy turistaközpont. Mindenesetre, az biztos, hogy...

Hirtelen megpördültem és fülelni kezdtem. A ködtől szinte semmit nem láttam, de hallottam, hogy valami - vagy valaki - felém közeledik, megmozgatva ezzel néhány kisebb növény leveleit. A szívem már most gyorsabban kezdett verni és félve hátraléptem egyet. Erre ő halkan morogni kezdett, én pedig újabb lépést tettem hátra. Az az ember - vagy állat - szaggatottan vette a levegőt, mintha már alig bírná visszafogni magát és csak a tökéletes pillanatra várna, hogy támadhasson. Bármi volt is az, nem akartam tétlenül figyelni, amíg rászánja magát az akcióra, úgyhogy még egyet léptem hátra, hogy aztán teljes erővel menekülhessek, amíg csak ki nem köpöm a tüdőmet. A bravúros tervvel mindössze egyetlen icipici probléma akadt: már nem volt mire állnom. Meglepett sikoly hagyta el a számat és kapálózni kezdtem a karjaimmal, hátha találok valami fogódzkodót,de hiába. Hogy a fenébe felejthettem el, hogy már nincs mögöttem semmi, csak az a ki tudja milyen mély víz?

A zuhanás pár másodperce alatt jó néhány gondolat fogalmazódott meg bennem. Kezdjük ott, hogy életemben nem ugrottam még vízbe ilyen magas helyről. Azt sem tudom mennyire veszélyes az ilyesmi. Na meg milyen messze lehet a part egyáltalán? Lesz annyi erőm, hogy akkora távot megússzak? Hát... valószínűleg hamarosan kiderül.

Előrenyújtottam mindkét karomat és a víz alá merültem. A tenger minden oldalról körbevett, és amikor megéreztem a hideget a bőrömön, apró borzongás futott végig rajtam. De legalább nem volt olyan fagyos, mint ahogy képzeltem.

Lassú mozdulatokkal kezdtem úszni a szirt mentén, hogy ne használjam el minden energiámat már a legelején. Még idelent is éreztem a hullámok lökését, de nem volt olyan erős, mintha a felszínen lettem volna. A baj csak az volt, hogy a levegőm egyre jobban fogyott. Egyelőre azonban töretlenül haladtam előre és nem úgy tűnt, mintha olyan nagyon közel lenne a part...

Fellöktem magam a felszínre, gyorsan körülnéztem, nagy levegőt vettem és már újra lent is voltam. Egyre sebesebben mozgattam a végtagjaimat, mert biztos voltam benne, hogy a távolban egy vékony, homokbarna csíkot láttam, ami korántsem rossz jel. Nemsokára újra felúsztam és meggyőződhettem róla, hogy amit az előbb láttam, az tényleg szárazföld.

- Ez az! - kiáltottam vigyorogva. A szerencse végre mellém állt!

Vagy nem. Sajnos túl későn vettem észre a felém tartó kisebb hullámot és már nem volt időm lebukni. Köszönhetően az előbbi éljenzésemnek, nagyon sok vizet lenyeltem, ami mondjuk úgy: fullasztó érzés volt. A hullám azonban lenyomott, így nem adott túl sok esélyt arra, hogy oxigénhez jussak. A megváltozott helyzet miatt a gyorsúszás trükköt alkalmaztam és rövid időm belül olyan közel kerültem a parthoz, hogy négykézlábra állhattam és ebben a pózban másztam addig, amíg már a homokon nem térdeltem.

Amint némi levegő jutott a tüdőmbe, köhögő rohamban törtem ki, hogy valahogy kipréseljem magamból azt a rengeteg vizet. Fájt a torkom és a mellkasom, a kezeim remegtek és a hőmérsékletváltozás miatt fáztam is. De életben voltam.

Valamelyest sikerült megnyugodnom, de a köhögést továbbra sem tudtam abbahagyni. Amikor már azt hittem, hogy végre biztonságban vagyok, valaki megragadta a vállamat. Követett az a gyilkos! A félelemtől hatalmas sikoly robbant ki belőlem és gondolatban a Miatyánkot mormoltam. Miért? Miért? Miért?

2009. december 18., péntek

Hárman párban - 1. fejezet

Nos, itt az első fejezet és remélem tetszeni fog nektek. :) Az ellenőrzésért, kritikákért pedig a szüleimnek nagy-nagy köszönet. :D

Forks. Ahogy körülnéztem, nem láttam mást, csak pocsolyákat, sarat és mindenekelőtt: zuhogó esőt. Ez a kép talán mindenkit elrettentene, de én kifejezetten odavoltam érte. Élveztem, ahogy az átlátszó esőcseppek végigfolynak az arcomon és átnedvesítik a ruhámat, lehűtve ezzel forró bőrömet. A szél azonnal a levegőbe emelte a hajamat, amint leszálltam a buszról, de ez sem zavart. Céltudatosan lépdeltem a vizes járdán, magam mellett húzva súlyos bőröndömet. Nagyot sóhajtva húztam elő a zsebemben lapuló térképet és közel hajolva hozzá, elemezni kezdtem a színes ábrát, próbálva valamilyen logikát találni az utcák összevisszaságában. A mellettem elsétáló emberek kérdőn tekintettek rám; bár nem is csodálkoztam rajta, azok után, hogy úgy tekintettem a kezemben lévő papírra, mintha a világ legbonyolultabb egyenletét próbálnám megfejteni rajta. Vagy talán csak azt találták furcsának, hogy egy magamfajta fiatal lánynak megfordult a fejében, hogy egy ilyen latyakos kisvárosba költözzön. Mosolyogva vállat vontam és határozottan haladtam előre, a térkép "utasításait" követve.

Nemsokára egy magas ház előtt álltam meg, amely több szempontból kiemelkedett a többi közül. Krémszínű falai barátságos tulajdonosra utaltak, az ablakok párkányain különböző színű és fajtájú virágok álltak. Az udvar egész területén zöldellett a fű, amelyet eltérő magasságú fák és bokrok tarkítottak, harmóniát kölcsönözve ezzel a különleges otthonnak. A teraszt pedig egy asztal és a hozzá tartozó székek tették egyedivé. Nos, igen, itt lakott egykor az én vidám, művész alkatú anyám. Vagyis fogadott anyám. Emlékszem, mennyire győzködött, hogy ez a lakás tökéletes lesz nekem, hogy sokkal jobban fogom szeretni, mint egy egyszerű, színtelen hotelszobát. Igaza volt.

Visszatettem a térképet a zsebembe és a bejárat elé sétáltam. Beleillesztettem a kulcsot a zárba és elfordítottam, az ajtó pedig nyikorgás nélkül kinyílt. Ez már biztató jel.

Olyan volt, mintha Csodaország tárult volna elém. Az áporodott levegő ellenére is éreztem a szobanövények és a beáramló eső illatát. A fából készült bútorok régies stílust adtak a szobának, amit a családi festmények még inkább felerősítettek. Letettem a bőröndömet a fal mellé és kíváncsian bekukkantottam minden egyes helyiségbe. A modernséget is megtaláltam idebent; főként TV, számítógép és hasonló, a mindennapi élethez szükséges berendezések biztosították a legújabb generáció jólétét. Az emeleten voltak a hálószobák, amelyek közül az egyiknek tárva-nyitva volt az ajtaja és szinte hallottam is a hívogató hangokat odabentről. Engedve hát a késztetésnek, beléptem és meg kell, hogy mondjam, azonnal beleszerettem. A sarokban álló íróasztalon egy számítógép foglalt helyet, amely előtt egy nagy ablak biztosította a fényt és egyúttal a kilátást is. Az asztal feletti, sarokban lévő polcon állt a TV, a szoba másik felében pedig egy ágy, rajta a puha, kényelmes ágyneművel. Ez mellett egy kisebb HIFI volt, amitől a zenéért dobogó szívem azonnal szárnyalni kezdett. Valószínűleg ez lehetett a fő ok, amiért ezt a helyet neveztem ki főhadiszállásomnak.

Miután meghoztam a mai nap csaknem legnehezebb döntését, lerohantam a lépcsőn és felcipeltem a bőröndömet, majd rögtön elkezdtem kipakolni a ruháimat az ágy előtti szekrénybe. Minden darabot gondosan összehajtogattam, közben pedig a tájat csodáltam félszemmel. Még így, esőtől és széltől tönkretéve is gyönyörűen festett, alig tudtam betelni vele.

Az utolsó pólónál hangos korgással adta tudtomra a gyomrom, hogy már régóta nem ettem és igencsak rám férne egy kiadós vacsora. Anyu azt mondta, a szomszéd nagyon jó barátja, és ha bármire szükségem lenne, hozzájuk nyugodtan fordulhatok. Azt hiszem, itt az alkalom, hogy kihasználjam ezt a lehetőséget.

Becsuktam a szekrény ajtaját és lesiettem a földszintre. Felkaptam a kabátomat, a kapucnit a fejemre húztam és kimentem a szakadó esőbe. Tény, hogy ez a fajta időjárás nagy szerelmem volt, de attól még megfázni nem akartam.

Megálltam a szomszéd lakás ajtaja előtt és bekopogtam. Nyugtalanul tekintgettem hol balra, hol jobbra, abban bízva, hogy valaki megment ettől a helyzettől és megoldja helyettem az összes problémámat. Jelen esetben az éhséget. De senki nem jött, csak a ház ura lépett ki és legalább ugyanolyan zavartnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte. Ő előbb szánta rá magát a beszédre, mint én, és ezt rendkívül nagyra értékeltem.

- Azt hiszem, igen. - feleltem. - Elizabeth Ray vagyok. - nyújtottam a kezemet felé, mire ő markánsan megszorította. - Az anyám Katherine Ray. Úgy tudom, ismeri őt.

- Ó, igen. Kivételes asszony. - mosolyodott el és reméltem, hogy innentől kezdve nyert ügyem van.

- Említette, hogy nagyszerű kapcsolatuk van és, hogy tudnának nekem egy-két dologban segíteni, ha arra kerülne sor. Az ismeretségük miatt, természetesen. És most tényleg rám férne egy kis támogatás. - hadartam el minél gyorsabban. Úgy éreztem magam, mint egy koldus, aki udvarias társalgásba ágyazva próbálja meg előadni ugyanazt a sablonszöveget, csak hogy összekolduljon valamit. Rettenetesen zavarban voltam és ezt bizonyította az arcom vörössége is.

A velem szemben álló férfi viszont felnevetett.

- Semmi probléma. Ismeretség ide vagy oda, szívesen segítünk. Mire lenne szükséged? - be kell vallanom, meglepődtem. Otthon azt szoktam meg, hogy az emberek gyanúsan méregetnek; azt fontolgatják, hogy mire akarom felhasználni azt, amit adnak nekem, és felháborodva becsapják előttem az ajtót, ha egyszer is eszembe jut efféle szörnyűség, hogy kérjek valamit. Ez az úr viszont elvigyorodott a bátortalanságomon és kedvesen felajánlotta a pártfogását.

- Csak pár hozzávaló kéne, amit vacsorára megfőzhetnék. Holnap pedig elmegyek bevásárolni és nem zavarok többet, ígérem.

Megint nevetett.

- Ne aggódj! Bármi gondod van, csak szólj! Állunk szolgálatodra. - hajolt meg színpadiasan, amitől én sem tudtam elfojtani egy mosolyt.

- Köszönöm. Nagyon hálás vagyok.

- Gyere! - invitált be. - Keresünk neked valami ehetőt.

Ugyanolyan régi stílusú ház volt, mint amilyenbe én költöztem, leszámítva azt az apró különbséget, hogy ebben nem kapott túlzott szerepet a modernizáció.

- Egy perc. - szólalt meg és máris eltűnt a szemem elöl.

Újra a ház kinézetének szenteltem a figyelmemet. A szobákban egyszerű fabútorok voltak, a padlókon lévő szőnyegek mégis meghittebbé tették a kis lakást. A nappaliba belépve egy kandalló fogadott, amelyben ott lobogott a meleget adó tűz, odavonzva a tekintetemet. Olyan családias hely volt! Odaképzeltem magamat a kandalló előtti fotelbe, ahogyan forró csokit iszogatva olvasok egy romantikus könyvet és fel-felpillantva, az ablakok előtt lehulló hópelyheket figyelem. Akaratlanul is felsóhajtottam az álomkép hatására és boldogan elidőztem volna még a vörös lángnyelvekbe veszve, ha egy magát repülőnek képzelő kisgyerek el nem száguld előttem. Elvigyorodtam a kis tökmagon és visszatérve a valóságba, továbbhaladtam a konyhának tűnő helyiség felé, ahonnan befűszerezett húz és sütemény illata szállt felém. Egy középkorú nő álldogált a konyhapult előtt és a következő húst készítette elő a sütésre.

- Elnézést, nem akartam megzavarni. - mentegetőztem, amikor felnézett rám.

- Semmi baj. Ha jól tudom, te vagy az új szomszédunk. - húzódott szelíd mosolyra a szája.

- Igen. Elizabeth Ray vagyok. - mutatkoztam be. - Katherine Ray lánya. - tettem hozzá, hátha ez jelent némi előnyt a számomra.

- Ő az édesanyád? - kérdezte meglepetten. - Olyan rég nem láttam már őt. Mostanában mintha kezdené elfelejteni a barátságunkat.

- Mindössze elfoglalt manapság, ennyi az egész. - a szemem a félbehagyott húsra siklott, amely alatt kisebb vértócsa gyűlt össze, néhány csepp még a földre is lecsöppent. Vér. Amint eljutott a tudatomig, mit is jelent ez a szó, egy teljesen más világ bontakozott ki előttem. Egy sötét erdőben voltam, melynek fái az éjszakai ég felé nyújtóztak. Fenyőfák. Semmi különöset nem találtam benne, egészen addig, amíg meg nem láttam a levelekről lecsöpögő vért. Körülnéztem magam körül. A szikár földet mindenhol vér borította. A földet, a fatörzseket, a leveleket. Mindent. Hallottam a saját, ziháló hangomat, éreztem, hogy a kezeim remegnek és biztos voltam benne, hogy a lábaim is bármelyik pillanatban összerogyhatnak.

- Elizabeth! Elizabeth, jól vagy? - mi ez? Mi folyik itt? - Elizabeth! - hirtelen elmúlt minden, mintha a háborgó tenger mélyéről felúsztam volna és újra a tüdőmben érezhettem volna a levegőt a fojtogató víz helyett. Újra a valóságban voltam a hátborzongató rémálom helyett. Pár perce még biztos jót nevettem volna a szellemes metaforán. De most nem volt kedvem nevetni.

- Minden rendben. - motyogtam magam elé. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallották-e. - Az lesz a legjobb, ha most hazamegyek.

- Biztos vagy benne? - néztek rám aggódva.

- Igen. - vettem egy mély lélegzetet, felpillantottam a két idegesen csillogó szempárba és határozottan tekintettem rájuk. Közben pedig minden akaraterőmet bevetve igyekeztem megfékezni a szívem vad dobogását.

- Ha ezt szeretnéd, ám legyen. - nyomta a kezembe az egyikük még mindig bizonytalanul az étellel teli szatyort.

Bólintottam és lassan hátrálni kezdtem, majd hirtelen megpördültem és nagy léptekkel kifelé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam becsuktam magam mögött, mintha azzal kizárhatnám a fejemből a korábbi szörnyűségeket. Elhűlve néztem a ház elé. Minden csupa... vér volt. A saját otthonom felé rohantam és nagy erővel nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy minél hamarabb biztonságban lehessek. De a Sors figyelembe sem vette az én egyszerű kívánságomat. Odabent is mindent, amit csak el tudtam képzelni, vér borított. Úgy nézett ki, mintha Forks összes lakóját ebben a házban ölték volna meg. Mi a... fene... történt itt?

2009. december 9., szerda

Kezdet

Sziasztok! :)
Erre az oldalra egy általam írt Twilight fanficet szeretnék feltenni. A történet a New Moon idején játszódik; abban a hat hónapban, amikor Bella Edward nélkül próbál meg boldogulni.
A tartalom nagyjából a következő: Edward maga mögött hagy mindent, Bella pedig majdnem belehal a veszteségbe. Jacob eleinte barátként igyekszik támaszt nyújtani Bellának, hogy Edward nélkül is ugyanolyan teljes életet élhessen. De a dolgok megváltoznak. Jacob barátsága reménytelen szerelemmé alakul. Bella továbbra is Edward után sóvárog, de Jacob szeretetét sem akarja elveszíteni. Időközben azonban egy idegen lány is érkezik Forksba. Hogyan kuszálhatja össze a szálakat egy új ember megjelenése? Ember egyáltalán? A jó vagy a rossz oldalon áll? Bella Edward holdfényragyogását vagy Jacob napsugaras mosolyát választja? Vagy döntést sem kell hoznia? Egy biztos: minden megváltozik...